Séta Gordonnal, önvizsgálat és kis tarajmosást is kapok

Másnap a reggelinél kiderült, hogy Kölesnek van egy érdekes ismerőse, Günther, a szurikáta. Tudni kell, hogy szurikáták nagyon ritkán költöznek mérsékelt éghajlatra, ezért kivételes szerencsét jelent egy ilyen sivatagi állat letelepedése nálunk, különösen abban a városkában-faluban, ahova költözött. Jelenléte igazi biztató jelnek tekinthető. Nehezen értem, miért pont Kölesék közelébe telepedett egy szurikáta, miért nem hozzánk, de hát mit lehet tenni? Mindenesetre Köles elárulta, hogy Günther meghívott minket magához délutánra beszélgetni. Kicsit izgulok, még sohasem beszélgettem szurikátával!

Mielőtt meglátogattuk volna Günthert, Gordonnal sétáltunk kicsit a környéken. Egy kis ösvényen bandukoltunk, egyik szélén a faluval, másikon egy almaerdővel. Melankolikus hangulatban voltam.
"- Sokunknak annyi sütnivalója sincs, hogy otthagyjuk a bulit, ha elfogyott a gin. Tovább lebzselünk" - mondtam magamnak félhangosan.
Gordon mellettem baktatott, de erre a mondatra felfigyelt.
- Tessék? Mi volt ez, Derill?
- Á, csak egy könyvből idéztem, amit nemrég olvastam.
- Jó, de mit akar ez jelenteni? - erősködött Gordon.
- Mit szeretnél hallani: hogy ott mit jelentett, vagy nekem mit jelent? - néztem rá a szemüvegem mögül, komolyan.
- Bah, hát persze, hogy amit neked, nem kérdés! - csattant fel Gordon. Ismert, tudta, hogy húzom az időt.
- Én, én lebzselek tovább - kezdtem mondani, és éreztem, hogy nehéz lesz erről beszélnem. Vannak dolgok, amiket csak Gordonnal tudok megbeszélni, mégis szorít a begyem, amikor rászánom magam.
- Kevés, nem vagyok gondolatolvasó - válaszolt picit türelmetlenül, de komolyan érdeklődve Gordon. - Mondd el, amit akarsz!
Sóhajtottam, aztán elengedtem a szorítást: - Mindig többet teszek, többet mondok annál, amit kéne. Mindig túlpörgetek mindent. Mindig meg akarom mondani a tutit. Mindig befolyásom alatt akarom tartani a dolgokat - megtöröltem a tarajamat a szárnyammal, kicsit izzadtam.

Gordon szeretettel, de picit szomorúan nézett rám: - Igen, Derill, te ilyen vagy - tartott egy kis szünetet. - Akkor és ott vérig sérted az embert. Pontosan tudod, hova kell ütni a kis hegyes csőröddel, és bizony, nagyon tud fájni az a csőrütés...
- Bár én akkor picinek érzem - válaszoltam.
Bólogatott: - Bár te akkor picinek érzed. És másnap aztán rádöbbensz, hogy mennyire megbántottál valakit, és szégyelled magad. És utána arra vagy dühös, akit megbántottál, mert miatta érzed rosszul magad.
A lábam elé néztem, szigorúan csak a lábam elé.
Gordon folytatta: - Ha ezt nem csinálod túl gyakran, ha odafigyelsz, és próbálod a kis tyúkvilágodat rendbe tenni...
- Ha elmegyek horgászni Gézával...- vettem át a szót.
- Igen, vagy beültök az Amplitúdóba, vagy kötsz egy sálat, vagy nekiindulsz a tyúkmintás bicikliddel, akkor nincs ezzel baj. És amit mondasz, abban általában van ráció, még egy embernek is, csak lehetne finomabban.
Elkezdtem élénken gesztikulálni a szárnyaimmal Gordonnak, szerettem volna, ha megérti:
- Tudod, az a nehéz, hogy nem értem mások ritmusát. Hogy néha úgy látom, hogy Rozinak már rég el kellett volna vinnie a befőttesüvegeit eladni a piacra, mert belefullad az üvegekbe, és Gézának már rég meg kellett volna tanulnia nemet mondani a huszadik aznapi megbízásra, hiszen tudja, hogy holtfáradt lesz, és Sára hiba várja otthon a vacsorával.
Gordon megállt, odaguggolt elém, mint mindig, ha nagyon fontosat akart mondani. Megsimogatta a szárnyamat:
- De te te vagy, Derill! Hagyd, hogy Rozi Rozi legyen és Géza meg Géza. Ők ugyanúgy látják a te kis csacsi dolgaidat, de nem szólnak bele, hisz tudják, hogy Derill az csak egy van, így, pont így, mint ez a kis tyúk itt előttem - bökte meg gyengéden az ujjával a begyemet Gordon. - Örülj a tökéletlenségnek, Derill! Amit te kereknek szeretnél látni, az csak a te számodra az. Hagyd, hogy a világ menjen a maga rendje szerint. Bízz ebben, és megnyugszol. Hiszen ez neked sem jó így, ugye? - emelte fel a jó mélyre hajtott fejemet Gordon.
Nem szóltam semmit, csak odabújtam hozzá. Ritkán engedtem meg magamnak az ilyesmit, de most nagyon szükségem volt rá.
Gordon felállt: - Gyere, kicsi öntudatos házityúkom, menjünk vissza, hisz vár ránk Günther, nem késhetünk el!
Igaza volt, sokat időztünk a sétával. Szaporábbra vettem a lépteimet, hogy hamar visszaérjünk, nem akartam Günthert megvárakoztatni. Soha nem láttam olyan szépnek a felhőket, mint akkor.