Derill karácsonya

Derill úgy tervezte, hogy délután benéz az Amplitúdóba, hogy koccintson egyet a többiekkel. Szenteste délelőttje volt. Gordonnal éppen a fát díszítették. Gordon vett egy hatalmas, legalább három méteres fenyőfát, hogy a tyúkot felvidítsa, aki előző este azon kesergett, hogy magányosnak érzi magát. Gordon nógatni kezdte, hogy járjon sűrűbben az Amplitúdóba, ne legyen elzárkózó, hiszen úgy szeretik a többiek! Attól még, hogy a jómúltkor nem jól sikerült a kocsmai találkozó, a klubba eljárhatna.

Szóval ezért kapta Derill az óriási fenyőt. A tyúk majdnem rosszul lett, mikor meglátta a fát. Igazából kicsit nyomasztotta, hogy annyira magas, igen picinek érezte magát alatta. Ezt nem árulta el, nehogy megsértse a festőt, de Gordon lelkére kötötte, hogy rengeteg vidám színű díszről és karácsonyfaégőről gondoskodjon, hogy feldobják ezt a nagy zöld izét. Gordon emiatt késő éjszakáig csillogó papírdíszeket hajtogatott, és picit átkozta magát, hogy pluszfeladatot zúdított a saját fejére a karácsonyi rohanásban.

De most lelkesen vezényelte Derillt egy nagy létráról:

– Jól van, most egy nagy csillagot adj ide, azt pont passzol ehhez a másikhoz!

Derill feltolta csőre tövére a szemüvegét, és kutakodni kezdett szárnyaival a papír díszkupacban: – De Gordon, az összes csillag nagy méretű, honnan tudjam, hogy melyikre gondolsz? – nézett föl enyhén méltatlankodva a tyúk.

– Jajj, Derillkém, hát azt add, ami színben megy a mellette lévő csillaghoz! Természetesen a narancssárgát! – válaszolt türelmetlenül Gordon.

– Természetesen a narancssárgát, természetesen a narancssárgát! – utánozta Gordont fojtott hangon maga elé nézve a tyúk. Majd hangosan folytatta: – Nem vagyok egy színzseni ám! Mint tudjuk, a tyúkok egyáltalán nem színzsenik! – ordított fel Gordonnak a létrára. Majd kiválasztott egy nagy narancssárga csillagot, és finnyásan kihúzva a csőrével, előrenyújtott nyakkal odaadta Gordonnak.

Gordon sóhajtott egyet: – Édes, egyetlen háziszárnyasom! Megtennéd, hogy felreppensz két létrafokot, hogy ne kelljen állandóan lemásznom?

Derill arcáról lerítt a kelletlenség. Gyűlölt repkedni, csak a legvégső esetekben volt hajlandó, és ez, úgy érezte, nem az volt.

Gordon látta, hogy a tyúkkal valami nincs rendjén. Lemászott a létráról, és odaguggolt Derill elé, megsimogatta az egyik szárnyát, és belenézett a szemüveg mögötti kis csillogó szemekbe. – Derill, mi lelt téged? Délután elmegyek a klubba veled, jó? Együtt koccintunk Gézával, Szappannal meg a többiekkel, és boldog ünnepeket kívánunk, no, ugye ettől felvidulsz?

Derill lehajtotta a fejét, és lábával zavarában a földet kapargatta, majd szégyellősen megszólalt: – Nem az a baj, Gordon. Hanem a fa. Rémesen-iszonyúan óriási. Hát nem lehetne valahogy kisebb? Iszonyúan utálom díszíteni, és félek is alatta, az a helyzet – bólogatott magának is bizonygatva, amit mond, majd tétován széttárta a szárnyait, jelezve, hogy nem tehet arról, amit érez.

– No hát csak ez a baj? Levágjuk! – ragyogott fel Gordon arca, el is feledkezve az éjszakai tömeges díszgyártásról. És már rohant is egy fűrészért, és úgy, ahogy volt, alig-díszestül nekiesett a fának lefűrészelni. Hamarosan ledőlt a kisebb farész a nagyobb törzsű részről, a nagy, csonka alsórészt kicipelték, a kicsit ízlésesen elhelyezték, és folytatták a fa díszítését, mintha mi sem történt volna.

Az egy órával későbbi eredménnyel mindketten elégedettek voltak. A kis fa csodálatosan ragyogott narancssárga díszeivel és az apró égőkkel.

– Jól van – szólt elégedetten Gordon. – Derillkém, vedd a sáladat, megyünk az Amplitúdó klubba! – kurjantott vidáman.

Derill nyakát behúzva szaladt át kis faházába a sáljáért. A ház ajtaja előtt Gordon már várta beöltözve, és elindultak a klubba. Alkonyodott, az utcán hatalmas pelyhekben hullott a hó, szürke függönybe takarva a kis falut. Derill egy darabig lenyűgözve bámulta az óriási hópelyheket, amíg szemüvegét teljesen be nem lepte a hó, és végül már a csőre csúcsáig sem látott. Gordon egyszercsak arra lett figyelmes, hogy a tyúk lassan elkezdett kissé bizonytalan léptekkel balra oldalazni, majd Gézáék fakerítésébe ütközött a csőre. – Aúú! – jajdult Derill fájdalmasan. – Hát hol a csudában vagyok?

Szegény hiába törölgette szárnyával a szemüvegét, az csak méginkább csupa lucsok lett a hótól. Gordon odasietett a kínlódó Derillhez. – Gyere, viszlek a karomon, most kivételesen ne tiltakozz! Derill szégyellte, ha Gordon karjára kényszerült nehéz utakon, esetleg sietségből vagy betegség miatt. Úgy gondolta, egy felnőtt, önálló tyúk már ne cipeltesse magát. De most nem bánta, sokkal kínosabbnak tartotta, hogy össze-vissza kacskaringózik a falu utcáin.

– Még azt hiszik, a kricsmibe járok italozni! Nem akarok úgy járni, mint Ribizli.

Ribizli, a görény szerelmi bánatában mostanában igen sűrű látogatója volt a kricsminek. És hát nem egyszer látták girbegurbán kacskaringózni az egyenes utakon…

Végre beértek a klubba. Gordon gyorsan letette Derillt, nehogy a többiek észrevegyék, hogy a karjában hozta. Bentről morajlás és pisszegés hallatszott, Derill azonban nem látott semmit, mert most meg bepárásodott a szemüvege. Azt érezte, hogy valaki a szárnyába nyom egy kendőt, de nem látta, ki volt az. Megtörölte az üvegeket, közben valaki izgatottan felvihogott, majd elcsendesült. Feltette a szemüvegét, és ekkor meglátta, honnan erednek a furcsa zajok.

Ott volt a klubban minden állat, akit szeretett, sőt még emberek is. Szappan, az ultimániás, nagy hangú medve, Pakundekli, a majom, Szappan hű kísérője, Borzalínó, a sügér, Zéró, a zenészkandúr, most kivételesen zongora helyett gitárral, Ribizli, a görény, aki fel-fel csuklott néha, Tóth Géza, a karbantartó egér, Derill egyik legjobb cimborája és felesége, Tóthné Sára, valamint a sarki fűszeres, kinek nevét Derill szégyenszemre máig sem tudta, pedig évek óta odajárt, sőt még Pikk és Pakk is, a kricsmitulajdonos nyúlikerpár, kik közül Pakk épp egy fontos üzleti tárgyalás végére ért, majd Sára, Géza felesége ellentmondást nem tűrően ráparancsolt, hogy kapcsolja ki a telefonját. Ott álltak valamennyien a pult előtt, mögöttük Síla sorban készítette karácsonyi teaspecialitását, és adta a vendégeknek. Majd a barátok sora szétnyílt, és Derill elé tarult, amit eddig a hátuk mögött takargattak.

– Ó! – kiáltott Derill. Amit meglátott, az egy csudaszép, piros alapon fehér tyúklábmintás bicikli volt. Csengővel, lámpákkal, bevásárlókosárral elöl-hátul, az első kosárban egy sapkával, a hátsóban tyúklábvédő gumikalucsnival a hideg ellen.

Derill elpirult örömében, szárnyaival tapsikolni kezdett, ugrált, és mámorosan kérdezgette Gordont:  – Ez az enyém, tényleg, tényleg az enyém?

– Hát persze! És itt valamennyien hetekig gyűjtögettek, hogy elkészülhessen neked. Kerekes, a nagy bicikliépítő mester készítette, a te méreteidre szabva.

– Gondoltuk, ne cipekedd halálra magad a bevásárlásokban! – lépett oda Derillhez Géza vidáman. A fűszeres megtoldotta: – És így többet vásárolhatsz, hm? ­– kacsintott egyet.

Derill hihetetlenül boldog volt, alig várta, hogy kipróbálja a biciklit. Előtte azonban koccintott a barátaival, miközben Zéró gitározott a társaságnak. Gordon végre megnyugodott, amikor látta, hogy Derill mennyire örül. Bár majdnem biztosra ment ezzel az ajándékötlettel, azért tartott kicsit a dologtól, tekintve Derill mostanában igen sűrű hangulatváltozásait.

Késő estig a klubban maradtak, táncoltak is, Pakundekli ismert egy bolgár körtáncot, azt megtanította az egész társaságnak. Gordon éppen a modern festészetről társalgott Sílával, amikor arra lett figyelmes, hogy Derill az egyik fotelben ülve elaludt. Elbúcsúzott mindenkitől Derill nevében is, felnyalábolta a tyúkot, ráültette a biciklire, végig szorosan fogta az egyik kezével, hogy le ne bucskázzon, és a másik kezével tolva a biciklit elindult vele hazafelé. Aki kinézett az ablakon, furcsa párost láthatott a hóesésben. Egy kis tyúkot, amint fejét lógatva alszik a biciklin, és egy nagykalapos férfit, amit óvatosan tolja hazafelé kis barátját.

Mikulás ajándékok

Mikulás és karácsonyi ajándékok Derill-fanoknak

 

Képeslap online felhasználásra - 72 dpi

 

 

 

 

Nyomtatható képeslap - 300 dpi

 

 

Kattintsatok a képekre és töltsétek le amelyik tetszik!

Letölthető könyvjelzők - 300 dpi

Útmutató a könyvjelző kivágásához.

Javaslat a könyvjelző használatához.

Hosszú, hideg téli éjszakákra is készítettem egy kiváló ajándékot. A színezőt nyomtassátok ki a kívánt méretben és fessétek ki, majd rakjátok ki a falra, vagy használhatjátok képeslapnak is.
Vagy használd meditatív színezőnek bármelyik zűrös napodon :)

 

Karácsonyi színező - 72 dpi JPG - digitális felhasználásra

A nyomtatható karácsonyi színezőt az alábbi linkről tölthetitek le:

Katt ide!

Mikulás Ügyességi Verseny, avagy „Te indulsz a MÜV-ön?”

Nálunk itten nem egyszerű ám Mikulásnak lenni!

Nem úgy van az, hogy csak úgy jelentkezel, oszt már Mikulás is vagy. Hö. Kis naiv.

Itt kérem szépen próbákat kell kiállni. És ha végigcsináltad, akkor esetleg.

Így volt ez idén is. Meg lett hirdetve a Mikulás Ügyességi Verseny, vagyis a MÜV. Ezen alapvetően felnőttkorú, hím, falubeli vagy falubarát állatok indulhattak. Mindenféle feladaton kellett végigmenni, és a legügyesebb lehetett a Mikulás, ő vihette ki a gyerekeknek az ajándékot. A vesztesek pedig alakíthattak egy Mikulás-kórust, ami viszont karácsonykor lép majd fel. Hogy a hamishangúak és botfülűek is bekerülhettek? Hát igen, nincs jó ötlet szépséghiba nélkül, viszont ez így állati… :)

Hetekig mást se lehetett hallgatni a Kricsmiben meg az Amplitúdóban, vagy az utcán bárhol, hogy „te indulsz a MÜV-ön?” Meg hogy „a nemtudomkid indul-e?” Á, kééész voltam ettől, mert bezavart a napi kis rutinomba ez a MÜV láz. De persze azért értem én, hogy a családosoknak ez izgalmas volt.

Géza persze indult rajta. Meg indult Pikk és Pakk, a kocsmatulaj nyulak, aztán Szappan, a medve, aki csodásan ultizik, Günther, az idősödő szurikáta, Pakundekli, a majom, Borzalínó, a sügér, Zéró, a zenészkandúr és Ribizli, a folyton szerelmes görény. Na és ki az, aki nem maradhatott ki a buliból? Eltaláltátok: Marci.

A feladatok persze titkosak voltak, azt se tudtuk, ki lesz a zsűri, mert sorsolták az utolsó pillanatban. Összegyűltünk a MÜV reggelén az Amplitúdóban, Gordon pedig ünnepélyes stílusú beszédet mondott, szerencsére dióhéjban. Ekkor előkerült Tirol, aki mostanában egyre sűrűbben tűnt fel minálunk, Gordon legnagyobb karimájú kalapjával. És mindenki húzott egy cetlit a kalapból. Amin vagy az állt, hogy „Te vagy az!” (mármint a zsűri egyik tagja), vagy az, hogy „Nem te vagy az!”.

Na hát, én voltam az. Vagyis bekerültem a zsűribe. Ennek én nem annyira örültem, mert tudtam, hogy fogok majd kapni hideget-meleget, de a feladat, az kérem feladat, és egy tisztességes tyúk nem hátrál meg a felelősség elől.

Elkezdődött a verseny. Mondjam, hogy szegény fiúk vért izzadtak? Nem túlzok, így volt. Csak gratulálni tudok a feladatok kiötlőjének, ritka szadista hajlamú állat lehetett. (Nem derült ki, hogy ki volt az.)

Az első feladat az volt, hogy idézem „Idomíts be egy rénszarvast úgy, hogy engedelmesen húzza neked a szánt!”
Azt én nem tudom, honnan szereztek be a szervezők ennyi rénszarvast, de az tény, hogy kitereltek minket a főtérre, és ott álltak szépen sorban befogva egy-egy szánba, vagy tizenkét rénszarvas ácsorgott ott türelmesen.

Minden versenyző felült egy szánra. Közben a családtagok, barátok ott szurkoltak a háttérben. A gyerekeknek nem volt szabad kijönni, mert ugye az meglepetés, hogy ki lesz a Mikulás. Úgyhogy őket Günther házvezetőnője, Egyenlítő, a sün foglalta le a könyvtárban. Szegény…

Az a helyzet, hogy Géza próbált a tekintetével szuggerálni, hogy legyek vele elfogult, de nem tehettem. Továbbá kicsit bénácska is volt. Mert ordibált a rénszarvassal, aki a füle botját se mozgatta arra, hogy „Indulj már meg, te tohonya állat!”, és hasonlókra. Sőt békésen rágcsálta a füvet, amit maga előtt talált. Aztán meg Géza dühösen leszállt, és szegény szarvas tomporát próbálta tiszta erejével, vörös egérfejjel előre tolni. Mondjuk ez tiszta taktikai baki, mert mivan, ha a szarvas mégis megindul? Hol a Géza? Hát nem a szánon, az is biztos…

Szóval ebben a számban a Szappan medve volt a nyerő. Nyugodt, magabiztos medve-taktikát választott, és ezen a meditációs hangon irányította a szarvasát. Aki egy darabig gyűjtötte az adatokat újdonsült főnökéről, azután úgy döntött, hogy érdemes engedelmeskedni. Úgyhogy amíg Géza taszigálta a saját agancsosát, Szappan már komótosan körözött a főtéren szánastul, szarvasostul.

Ám a következő számban fordult a kocka. Ugyanis az volt a feladat, hogy „Ereszkedj le a megjelölt kéményben, hogy kijuss a kandallón, minél gyorsabban és csendesebben!” Itt Gézának, apró méreténél fogva kimondott előnye volt szinte minden versenyzővel szemben. Szappan viszont az első kéményméteren beragadt, annyira, hogy a tűzoltó barátainak kellett kicibálni. Szegény Rozi liba ott sopánkodott, hogy Szappan tönkretette a kéményét, pont az ünnepek előtt.

A harmadik feladatnál ismét egy másik tulajdonságnak kellett előtérbe kerülnie: „Tömködd bele az előtted látható puttonyba a mellette lévő ajándékokat úgy, hogy minél több beférjen, de ne sérüljön a csomagolás!”

Na, én ezt egy igazi kegyetlenkedő ötletnek tartottam. Mert ugye vagy ez, vagy az. Vagy sokat a puttonyba, vagy szépen. De hogy ez is meg az is!
Itt került előtérbe Pakundekli, és az ő cirkuszi múltja. Hihetetlen gyorsasággal és precizitással helyezte el a gondosan becsomagolt ajándékdobozokat a számára hatalmas puttonyba. Villámgyorsan mászott fel egy-egy darabbal, a puttony szélén megállt egy pillanatra, és lenézett, hogy felmérje az elhelyezési viszonyokat, és szinte hangtalanul beillesztette a megfelelő helyre a megfelelő paklit. Amikor is kizökkenve szenvtelen zsűri-szerepemből döbbent fejet vágtam, szerényen rámvigyorogva annyit mondott: „Egy időben sokat tetriszeztem.”

Nem csigázom tovább Kedves Olvasótáboromat: feladat feladatot követett, és végülis bejött tyúkmegérzésem, vagyis Szappan lett a győztes!
Mielőtt azonban az eredményhirdetés után mindenki ünnepelni ment volna az Amplitúdóba, Szappannak jelenése volt egy feladatkiosztó beszélgetésen. A vesztes Mikulások pedig kórusalakító ülést tartottak a nagy tölgyfa alatt.

Ezután mindenki boldogan bezsúfolódott az Amplitúdóba, ahol Síla már várt minket remek téli teakölteményeivel. Marcit kicsit vigasztalgattam, mert titkon azt remélte, Mikulásként hódíthatja meg a falubeliek szívét, de én megnyugtattam, hogy bőven elég az enyémet. A többi már menni fog magától.

Marcit bemutatom Gézáéknak, és ketten hányni fognak (nyugi, mostmár mindenki jól van!!! :)

Elérkezett az idő, hogy Marcit jobban bevonjam a falu életébe, és első körben megismertessem a barátaimmal. Tudtam, és ő is tudta, hogy ha nem lesz szimpatikus nekik, nálam is elásta magát.

Én persze húztam volna még a dolgot, de Géza már hetek óta nyúzott:
- Azt ugye tudod, hogy meg van hívva a kakasod hozzánk egy ebédre? – sutyorgott a minap is bizalmaskodón hazafelé a fülembe, mikor elhaladtunk Marci háza előtt, és én épp integettem neki.
Sóhajtottam: - És mikorra vártok minket?
- Derillkém, szégyellheted magad, hogy eddig húztad, szegény kakasgyerek! Szóval holnap ebédre! – vigyorgott Géza. – Úgyhogy fordulhatsz is vissza, szólni neki!
- Ne dirigálj, te fontoskodó háziúr! – förmedtem Gézára. – Fogd vissza magad, majd intézem, ahogy akarom.

Este át is mentem Marcihoz, és átadtam a meghívást. Nagyon boldog volt, láthatóan várta már ezt a pillanatot. Kicsit zavarban is volt, mikor beengedett, mert nem számított rám, és ordított a kakasmetál a magnójából. Hallottam is, ahogy közeledtem a házhoz, ahogy próbálja túlordítani a refrént:  - Csőrt a csőrhöz, harc örökkéééé!!!! Tépjed, rázzad, kapaaaaaaard….!
Szerintem az egész utcának megváltás volt, hogy megérkeztem.

A lelkére kötöttem, hogy ne csináljon faksznit a vendégségből, öltözzön lazán, valami jelképes apróságot hozzon, találkozunk az utcasarkon délben.

Másnap, amint odaértem a találkahelyre, földbe gyökeredzett a lábam: Marci ugyanis focimezben és rövidgatyában állt ott. A mezén kedvenc csapata, a TarajTrollok virított, két kakas néz fenyegetően egymás szemébe, köztük egy focilabda.

A helyzeten némileg javított, de az összképet összezavarta  Marci szárnyában egy elegáns virágcsokor és egy üveg prémium tea Síla gyűjteményéből.
- Öööö… ez a ruha?! – nyögtem ki végül.
Marci szabad szárnyával kedvesen átkarolt: - De hiszen te mondtad, hogy legyek laza! Na, az vagyok!
- Csak hátrább a szárnyaddal! – húztam ki magam az ölelésből. – Tudod, hogy utálom a nyilvános bizalmaskodást!
Marcit ez persze nem nagyon érdekelte, de most rám hagyta és udvariasan hátrébb lépett.
Gézáéknál nagy volt a ricsaj. Ott nyüzsgött a három egércsemetéjük, Rágcsi és Szőri, a két fiúegér és kishúguk, Kovászka. A fiúk éppen Kovászka játékegerének a szemeit szerették volna kiszedni, szegény kislányegér keservesen sírva próbálta megakadályozni. 

Géza és Sára valahol a házban készülődhettek, mert egyikük sem sietett a segítségére.

Én lefagytam, utálom az ilyen heves családi jeleneteket, különösen gyerekekkel. Marci azonban meglepetésemre odaszólt Rágcsinak és Szőrinek: - Hé, fiúk! Vigyétek be ezeket az ajándékokat a szüleiteknek, és szóljatok, hogy megjöttünk – miközben ezt mondta, egy csokit is előhúzott a zsebéből, és Szőri kezébe nyomta. A gyerekeket ezzel teljesen kizökkentette, úgyhogy egy pillanatig döbbenten bámulták, majd eltűntek az ajándékokkal a házban.

Szándékosan nem kommentáltam ezt a kis epizódot, a gyerekkérdés kínos volta miatt, ezért csak szemlesütve kapirgáltam a földet.
- Na, miért nem jöttök már beljebb, ejj! – kiabált örömködve Géza, megjelenve az ajtóban. – Szeervusz, Marcikám! – ölelte meg vehemensen Géza Marcit, aki derekasan tűrte a rohamot. – Micsoda ruha! – nézte meg magának Géza ekkor kicsit távolabbról Marcit. – Áhááá! Focidrukker vagy, apám! – derült fel Géza, és esküszöm, még a bajusza is megcsillant.
- Miért, te is? – kérdeztem megrökönyödve. Erről az oldaláról nem ismertem Gézát. De ő nem jött zavarba. – Hát, nem annyira, mint horgászdrukker, de azért megnézem a meccseket, amikor itthon vagyok! – nevetgélt barátságosan Marcira.

Láttam Gézán, hogy kábé tökmindegy, mi fog az ebéd alatt történni, Marcinak nála nyert ügye van. Ez azért bosszantott, mert tudtam én, hogy mi van a dolog mögött: Gézának meggyőződése volt, hogy aki lehorgonyzik mellettem, az egy valóságos szent lehet, és amúgy alkatánál fogva elítélte a szingliséget.

Az ebéd máskülönben remekül sikerült, Sára mesébe illő ételkölteményekkel halmozott el minket. Egy idő után már mindenki rosszul volt. Mivel Sára folyton újrapakolta a tányérjainkat, a vége az lett, hogy Marci közösen hányt az udvar végében Rágcsival, aki nevéből is láthatóan a legfalánkabb volt a három egérgyerek közül.

Amúgy Marciról nem tudtunk meg sokkal többet, mint annak előtte, mert Géza, hogy oldja az első találka zavarát, folyamatosan beszélt. Horgásztörténetekkel traktált valamennyiünket, amiket már halálra untunk, ráadásul csomón ott is voltam, úgyhogy tudom, hogy kiszínezte a legtöbb epizódot.
Sára nemegyszer próbált valamit kérdezni Marcitól: - És mondd Marci, milyen volt a korábbi lakhelyed? – Vagy: - Nem veszélyes a motorozás? – meg egyéb hasonló dolgokat.
Azonban Marci valahányszor szóra nyitotta csőrét, Géza belevágott egy újabb horgásztörténettel. 

Ahogy Sára egyre több fogással tömött meg minket, én is jobban tompultam. Úgyhogy végül feladtam, hogy megküzdjek Géza szóáradatával, főleg, mert úgy láttam, Marci békésen viselte a dolgot. Úgy gondoltam, egyszer majd biztosan elmennek horgászni együtt. Olyankor Géza is türelmesebb. Na, akkor aztán lesz ideje Marcinak beszélni.
Ezen elmélázgattam, annyira, hogy lemaradtam Marci hányós ügyéről, csak amikor Gézáék szóltak, hogy segítenek hazavinni, akkor jöttem rá, hogy még tart a vendégség.

Szóval én még háborgó, Marci már üres gyomorral hazabotorkáltunk.
- Azért összességében jól sikerült az ebéd, nem? – kérdezte biztató mosollyal Sára. Ez volt az a kedves, anyáskodó nézése, amivel sosem akartam ellenkezni: - Persze, egész jól – mosolyogtam. És végülis, ez igaz is volt.

Hálóvín, temető, keksz, buli meg ijesztgetés - ahogy mi csináljuk

Na. Hát van itten egy fura ünnep, ez a hálóvín. Amikor egyrészt szomorkodunk, másrészt meg örömködünk. Részemről, mivel amúgy hajlamos vagyok a melankóliára, az örömködést választom.

De van, akinek ez egy kicsit bonyolultabb. 

Mert ilyenkor sok falubeli állat kimegy a faluszéli temetőnkbe, és takarít meg virágot visz a rokonok sírjára. De azért az jó, hogy kevesen szomorúak ilyenkor, mikor ott mennek az úton csapatostul, egy csomó papírba csomagolt virággal, meg van, aki koszorút is visz meg mécsest. És a Rozi tavaly sütit sütött a dédnagyapjának, aki egy nagyon tiszteletbeli gúnár volt baromi régen itt a faluban. De a Géza odament a Rozihoz, hogy azt ugye tudja, hogy a dédpapi az nem éhes ám már, és adjon egy kicsit neki, mert ő meg igen. A Rozi meg idegesen elhajtotta, a Géza felesége meg mondta, hogy Géza milyen bunkó, hogy ilyet nem csinálunk, és különben is van szendvics a táskájában, miért nem szólt a Géza. Úgyhogy ez nem is olyan szomorú dolog ám, mondom én, minden évben van valami vicces benne.
Engem amúgy nem érint ez a temető-dolog, mert én egy áttelepült tyúk vagyok. 

És akkor az örömködésről is egy kicsit. Na ezt a részt nagyon szeretem benne, mert mindenki buzgón díszítgeti ilyenkor a kertjét meg a házát, és mindenhol tökök meg mécsesek vannak.

Rozi meg Sára egész nap sütivel járkál házról házra, és nem rejtett szándékkal minden aktuális pletykát begyűjtenek. Miután mindenhol megfordultak, át szoktak jönni hozzám, és egy tea mellett megtárgyaljuk a hallottakat. Mert bár én hivatalosan megvetem a pletykálkodást, de Sáráéknak mindig van valami szaftos pluszinfójuk, ami miatt érdemes Síla egyik prémium teájából beszerezni. 

Amúgy Síla hálóvínre mindig készít valami speciálisat. A múltkor némi iróniával megjegyezte, hogy tett bele hallásfokozót is, mivel jól tudja, miért nem a teázójában ücsörgünk ilyenkor. Ezt a megjegyzését persze elengedtem a fülem mellett.
Szóval nálam ez a pletykálkodás úgy néz ki, hogy mindent nagyon szívesen meghallgatok, de semmit nem adok tovább. Viszont esténként remekül elrityegek-rötyögök magamban ezeken a történeteken.
Drága Olvasóim, viszont ti egyet se aggódjatok, mert ti bezzeg mindenről értesülni fogtok. És számítok ám a diszkréciótokra!  ;)
Amúgy ilyenkor már délután nagy a köd, és a falu összes utcája tele van a színes falevelekkel. Ezt minden falurészen más állat takarítja, de hálóvínkor nem pucolják meg az utcát direkt, hogy a lakók élvezhessék a színes-leveles hangulatot – már ha látnak a ködtől bármit is.

Koraeste már mindenki nagyon izgatott, ugyanis az egész faluban bulikat tartanak. Buli van a Kricsmi a Koccintó Nyulakhoz nevű elhíresült italozós és kártyázós létesítményben, ahova Géza amúgy, Sára helytelenítése ellenére, sűrűn ellátogat. Mi, Gordonnal nem nagyon szeretjük ezt a helyet. 

Természetesen buli van az Amplitúdóban is. Síla feldíszíti a teázót, mindenféle színes teát szolgál fel átlátszó bögrékben, leginkább vérnarancs, töksárga és éjfekete színekben. 

Hogy mi van e teákban, senki sem tudja, de mindenki nagyon vidám lesz tőlük. Sílának vannak macskasanzonjai bakeliteken, amiken híres macskák nyávognak furcsa dallamokat, de ez kis idő múltán már senkit nem zavar.

Meg szokott hívni művész macskákat is, akik dalolnak, verset mondanak, vagy vérfagyasztó színdarabokat adnak elő. Én ezektől van, hogy rosszul alszom, de mindig megnézem, mert nagyon izgalmasak szoktak lenni. Általában viszek egy kis zsák szotyit, hogy levezessem az idegességem színdarabnézés közben, de Gordon sajnos többnyire a felénél elkobozza, mert fél, hogy elrontom a begyemet. Nem ok nélkül.

Géza tavaly koporsó volt, idén pedig dene-VÉR. Váááá!

Noha megijedni nem, de ijesztgetni imádok! Gézával sötétedéskor beöltözünk, én feketére festem a tarajomat, és Gordont szoktam megkérni, hogy valami tyúktollbarát festékkel pingáljon ki rémisztőre.
Géza is varrat Sárával jelmezt magának, legutóbb koporsó volt, mindenféle famerevítőkkel, ami miatt állandóan káromkodott, mert folyton beleütközött valamibe. El szoktunk bújni a házak között, és ha jön egy gyanútlan falulakó, előugrunk, persze ordítva, és jól megijesztjük.

Idén Marci is szeretett volna csatlakozni, de olyan idétlenül éreztem volna magam, hogy valahogy kimagyarázkodtam, hogy ez Gézával a mi kis kettősünk akciója. Marci csalódott volt, de beletörődött, és végül Gordonnal elment az Amplitúdóba. Mire odaértünk Gézával, már teásjó hangulatban vidult, úgyhogy így is fejeztük be az estét.

Drága Olvasóim! Szörnyületesen izgalmas hálóvínt nektek, és lehetőleg ne vigyetek kekszet a temetőbe!

A szereplőkről - azaz ki kicsoda Derill blogjában?

Derill: ő a főszereplő, ő írja ezt a blogot. Egy hároméves, szemüveges tyúk, aki tud beszélni, írni, és amúgy elég rigolyás. :) Pár éve Gordonnál lakik, eleinte a házában, később kiköltözik a kertjébe egy faházba. Legjobb barátja Géza, egy karbantartó-szerelő egér, és Derill gyakran jár az Amplitúdó nevű teázóba, amit Síla, egy sziámi macska vezet. Derill eddig szingli volt, nemrég azonban összeszűrte a levet Kakas Marcival. Mindez egy faluban játszódik, ahol hasonló beszélő, intelligens állatok és emberek is élnek.

Gordon: negyvenes éveit taposó, "eladósorban" lévő festő, igazi szórakozott művészféle, aki atyai gondoskodással pátyolgatja Derillt. Folyamatosan megpróbál barátnőket hozni a házába, azaz társat keres, de ez nehezen jön neki össze. Szeret filozofálgatni és végeláthatatlan eszmecseréket folytatni az élet nagy kérdéseiről.

Tóth Géza: Géza egy egér, aki szerelő-karbantartó kisiparosként dolgozik. Állandó ismertető jegye a baseball sapka és a kantáros nadrág. Derill problémázós, túlbonyolult hangulataival szemben Géza az egyszerűség híve: ami a szívén, az a száján. Általában ő a felvidító személy Derill életében. Családos, felesége Sára, és vannak egérgyerekei is. Nagyon szeret horgászni.

Marci: ő egy kakas, aki nemrég költözött a faluba, és feleségül szeretné venni Derillt. Kapcsolatuk egyelőre bimbódzó státuszban van. Marci még most ismerkedik a faluval, Gordon próbál segíteni neki ebben. Marci mély és gyengéd érzéseket táplál Derill iránt, és bízik abban, hogy idővel Derill is megszelídül. Egyébként igazi macsó hobbijai vannak: imádja az állatfocit, rendszeresen jár kakasmetál koncertekre, és van egy motorja.

Sára: Géza felesége, igazi házitündér. Csodás szörpöket készít, a sütijei is mennyeiek. Géza a piacon ismerte meg, Sára egy sajtkereskedésben volt eladó. Utálja a horgászást, viszont méltó társa a bolondos Gézának. Nyugodt, kiegyensúlyozott stílusával kormányozza a Tóth egércsalád mindennapjait, és nem rest időnként ledorongolni Gézát, ha túlzásba visz bármit, ami gyakran előfordul.

Síla: sziámi macska, aki egy teázót vezet a faluban. Saját receptekből kreálja teáit, nemegy közülük mágikus hatással bír. Valóban keleties bölcsesség és visszafogottság jellemzi, teázója a nyugodt sziget a falubeliek eseménydús mindennapjaiban. Nemesi származású, de ezt, mint Síla körül szinte mindent, titokzatos homály fedi.

Tirol: Tirol egy szintén intelligens tyúk egy másik faluból, aki azonban az önmegvalósítás kezdetlegesebb stádiumában van, mint Derill. Igazából rabságban él Köles kisasszonynál, egy meglehetősen konvencionális értékeket képviselő, Gordon-korú hölgyeménynél. Köles Gordont ismeri már korábbról, és igen odavan érte, de ez a vonzalom viszonzatlan. Köles nem szereti, ha Tirol beszél, és egyáltalán nem támogatja az önállósulásban.

Günther: élemedett korú szurikáta, angolos eleganciájú házban él, távol Derillék falujától. Szórakozott, és kissé fura humora van. Mellényt hord, és imád pipázni. Egy sün a házvezetőnője, bizonyos Egyenlítő. Günthernek volt egy nagy házi könyvgyűjteménye, amit Derillék falujának adományozott. Ebből nyitották meg Derillék a falu könyvtárát.

Visszajöttem! Egyben megismerhetitek Kakas Marcit, aki nekem valakim (hihi)

Drága Olvasóim,

sok magleves folyt le a begyemben, mióta utoljára tiszteletemet tettem itten nálatok.

Ami azt illeti, változott is egy s más az én tyúkéletemben, ami egyre kevésbé egyszerű, hovatovább inkább bonyolult kezd lenni. Bár minden nézőpont kérdése…

A legnagyobb esemény, melyre bizonyára kíváncsiak vagytok, hogy immár kapcsolatban lévő baromfi vagyok, az is igaz ugyan, hogy e kapcsolat, hogyismondjam, laza. Szóval van egy kakasféle a környezetemben, nade azért ez sem volt egyszerű történet.

Tudjátok bizonyára, hogy nem kedvelem Gordon barátnőit. A többes szám nem párhuzamos viszonyokra vonatkozik, legalábbis tudomásom szerint. Szóval mióta Gordonnal osztom meg a kertjét, és nyilván korábban is, Derillszámításunk előtt, hozott ide nőneműeket. Gordon azt állítja erről, hogy társat keres, amit én cseppet sem egyszerűsítek. Sőt. Mondja ő.

Én meg erre azt mondom, hogy kellett neki intelligens baromfi. Velem ez jár, na! 

Mert akárkit hozott ide, mindegyiket borzasztónak találtam. Képtelenek voltak velem normálisan kommunikálni. Volt, aki gügyögni kezdett, mint egy kisbabához: „Utyuli-mutyuli, szia tyúkocska, mutasd, milyen szépen tudsz beszélni ikszipszilon néninek.” - Na ettől hányok.

Volt, aki próbált laza és haverkodó lenni: „Szia Derill! Hogy vagy, mi újság? Van kedved sétálni egyet a kertben?”- Veled? Soha!!!

„Derill, megmutatod a házadat?”- Ez a kíváncsi típus. - „És amúgy tojtál már ma?” - Közöd?!!!!

Vagy ezen stílusok keveredtek egymással: a lényeg, hogy rosszabbnál rosszabb pillanatok, kínos hallgatások váltakoztak egy-egy nőszemély megjelenésekor. Az volt a legjobb, ha otthon se voltam. De sajnos Gordon fontosnak tartotta, hogy bemutasson, és elfogadtasson aktuális jelöltjével. Én kevésbé. Tudtam, hogy az lesz az utolsó nap itteni életemben, amikor egy nő ide végleg becuccol.

Biztosan önző vagyok, de én bizony fúrtam az összeset. Géza mondta egyszer nevetgélve: „Apám, hozzád képest egy blekendekker kismiska!”

Szóval én ilyenkor tüntetően benyitogattam a szobába, ahol Gordon a nővel cseverészett, vagy csörömpöltem Gordon konyhájában mosogatást színlelve. Esetleg áthívtam Gézát, hogy szereljen meg valamit. Mindig olyasmit kértem, ami kalapálással vagy fúrással jár – és hát lássuk be, a legtöbb szerelnivaló az ilyen, már amennyire én ezt meg tudom ítélni.

Úgyhogy Gordonnak elege lett belőlem. Feltett szándéka volt, hogy valahogy megszabaduljon tőlem, ám igyekezett ezt az ő mércéje szerint humánusan művelni. Mindezt persze csak később tudtam meg.

Arra vetemedett, hogy feladott egy társkereső hirdetést a nevemben. Ez onnan derült ki, hogy egy napon behívott magához. A nappaliban ott ült egy kakas. Nem volt ellenszenves, de egy hímbaromfi jelenléte az otthonunkban, bejelentés nélkül, ordító arcátlanságnak számított velem szemben. És ezt Gordon pontosan tudta.

- Derill, vendéged érkezett. – vezette fel Gordon a helyzetet.

- Valóban? – hápogtam volna a megbotránkozástól, ha kacsa lettem volna.

A kakas próbálta feloldani a kínos helyzetet, és udvariasan felállt, felém nyújtotta a szárnyát és bemutatkozott:

- Marci vagyok.

Ez engem nem nyugtatott meg. Lila tarajjal kiabálni kezdtem Gordon felé fordulva: - Mégis mi a fészkes tarajsuhogtató nyavaját képzelsz?! Hogy kerül ide? – mutattam a modoromtól rémült szemű kakas felé.

De Gordont sajnos nem tudtam zavarba hozni, nyugodt hangon folytatta:  - Marci szeretne letelepedni a falunkban, tetszik neki a vidék. És feleséget is szeretne.

- Igazán? Kedves Marci, téged átejtettek! Keresd máshol a feleségedet!!! – kiabáltam az egyre idegesebb kakas felé, majd kiviharzottam, meg sem álltam az Amplitúdóig. Ezt a sokkot csakis Síla nyugtató teakeveréke enyhíthette.

Ami ezután történt, azt Gordon mesélte el. Elmondta szegény kakasnak, hogy a tudtom nélkül hívta a házába, de bízott benne, hogy a kölcsönös szimpátia feloldja a kezdeti feszültséget. 

A kakas bosszús volt, mert azt hitte, tárt szárnyakkal, de legalábbis kíváncsian várom, ehhez képest... Ennek ellenére azt mondta Gordonnak, hogy ő szeretne engem megismerni, csetepaté ide vagy oda.

Egy napot puffogtam magamban, majd megüzentem a kakasnak, hogy a falun kívül találkozhatunk, aztán meglátjuk

Így esett, hogy végül megismertem és megkedveltem Marcit, azonban a hagyományos baromfi családmodellt még az ő kedvéért sem. Méghogy a házába költözzek, pláne több tyúkkal egyetemben, akik közül majd kedve szerint szemezgethet! Kikötöttem, hogy maradok Gordonnál és az eddigi életemnél, de hetente párszor találkozhatunk.

Hát képzeljétek, Marci még ebbe is beleegyezett!

Géza szerint én túlságosan tyúkista vagyok, túlburjánzik bennem a tyúköntudat, és hogy szegény Marci hogy fogja ezt bírni. Meghát Gordon is. Megérdemelne már egy barátnőt, igazán…

Megnyugtatásául én ezt már Gordonnal letárgyaltam. Ezentúl nem leszek otthon, ha hoz valakit. És ha az illető nőegyed maradna, hát akkor a faházamat átvitetjük a faluban  a Gézáék mellé, nna, legalább könnyebben boldogítjuk egymást.

Ami viszont aggaszt, hogy Marcinak családalapítási tervei vannak, egyre többször mondogatja, hogy kellenének a házába kiscsirkék…

Hát ez szerintem még rettentő korai. Úgyhogy ennél a témánál én mindig legyőzhetetlenül elálmosodom, és ilyenkor szépen hazamegyek aludni. Bármilyen napszakban.