Derill karácsonya

Derill úgy tervezte, hogy délután benéz az Amplitúdóba, hogy koccintson egyet a többiekkel. Szenteste délelőttje volt. Gordonnal éppen a fát díszítették. Gordon vett egy hatalmas, legalább három méteres fenyőfát, hogy a tyúkot felvidítsa, aki előző este azon kesergett, hogy magányosnak érzi magát. Gordon nógatni kezdte, hogy járjon sűrűbben az Amplitúdóba, ne legyen elzárkózó, hiszen úgy szeretik a többiek! Attól még, hogy a jómúltkor nem jól sikerült a kocsmai találkozó, a klubba eljárhatna.

Szóval ezért kapta Derill az óriási fenyőt. A tyúk majdnem rosszul lett, mikor meglátta a fát. Igazából kicsit nyomasztotta, hogy annyira magas, igen picinek érezte magát alatta. Ezt nem árulta el, nehogy megsértse a festőt, de Gordon lelkére kötötte, hogy rengeteg vidám színű díszről és karácsonyfaégőről gondoskodjon, hogy feldobják ezt a nagy zöld izét. Gordon emiatt késő éjszakáig csillogó papírdíszeket hajtogatott, és picit átkozta magát, hogy pluszfeladatot zúdított a saját fejére a karácsonyi rohanásban.

De most lelkesen vezényelte Derillt egy nagy létráról:

– Jól van, most egy nagy csillagot adj ide, azt pont passzol ehhez a másikhoz!

Derill feltolta csőre tövére a szemüvegét, és kutakodni kezdett szárnyaival a papír díszkupacban: – De Gordon, az összes csillag nagy méretű, honnan tudjam, hogy melyikre gondolsz? – nézett föl enyhén méltatlankodva a tyúk.

– Jajj, Derillkém, hát azt add, ami színben megy a mellette lévő csillaghoz! Természetesen a narancssárgát! – válaszolt türelmetlenül Gordon.

– Természetesen a narancssárgát, természetesen a narancssárgát! – utánozta Gordont fojtott hangon maga elé nézve a tyúk. Majd hangosan folytatta: – Nem vagyok egy színzseni ám! Mint tudjuk, a tyúkok egyáltalán nem színzsenik! – ordított fel Gordonnak a létrára. Majd kiválasztott egy nagy narancssárga csillagot, és finnyásan kihúzva a csőrével, előrenyújtott nyakkal odaadta Gordonnak.

Gordon sóhajtott egyet: – Édes, egyetlen háziszárnyasom! Megtennéd, hogy felreppensz két létrafokot, hogy ne kelljen állandóan lemásznom?

Derill arcáról lerítt a kelletlenség. Gyűlölt repkedni, csak a legvégső esetekben volt hajlandó, és ez, úgy érezte, nem az volt.

Gordon látta, hogy a tyúkkal valami nincs rendjén. Lemászott a létráról, és odaguggolt Derill elé, megsimogatta az egyik szárnyát, és belenézett a szemüveg mögötti kis csillogó szemekbe. – Derill, mi lelt téged? Délután elmegyek a klubba veled, jó? Együtt koccintunk Gézával, Szappannal meg a többiekkel, és boldog ünnepeket kívánunk, no, ugye ettől felvidulsz?

Derill lehajtotta a fejét, és lábával zavarában a földet kapargatta, majd szégyellősen megszólalt: – Nem az a baj, Gordon. Hanem a fa. Rémesen-iszonyúan óriási. Hát nem lehetne valahogy kisebb? Iszonyúan utálom díszíteni, és félek is alatta, az a helyzet – bólogatott magának is bizonygatva, amit mond, majd tétován széttárta a szárnyait, jelezve, hogy nem tehet arról, amit érez.

– No hát csak ez a baj? Levágjuk! – ragyogott fel Gordon arca, el is feledkezve az éjszakai tömeges díszgyártásról. És már rohant is egy fűrészért, és úgy, ahogy volt, alig-díszestül nekiesett a fának lefűrészelni. Hamarosan ledőlt a kisebb farész a nagyobb törzsű részről, a nagy, csonka alsórészt kicipelték, a kicsit ízlésesen elhelyezték, és folytatták a fa díszítését, mintha mi sem történt volna.

Az egy órával későbbi eredménnyel mindketten elégedettek voltak. A kis fa csodálatosan ragyogott narancssárga díszeivel és az apró égőkkel.

– Jól van – szólt elégedetten Gordon. – Derillkém, vedd a sáladat, megyünk az Amplitúdó klubba! – kurjantott vidáman.

Derill nyakát behúzva szaladt át kis faházába a sáljáért. A ház ajtaja előtt Gordon már várta beöltözve, és elindultak a klubba. Alkonyodott, az utcán hatalmas pelyhekben hullott a hó, szürke függönybe takarva a kis falut. Derill egy darabig lenyűgözve bámulta az óriási hópelyheket, amíg szemüvegét teljesen be nem lepte a hó, és végül már a csőre csúcsáig sem látott. Gordon egyszercsak arra lett figyelmes, hogy a tyúk lassan elkezdett kissé bizonytalan léptekkel balra oldalazni, majd Gézáék fakerítésébe ütközött a csőre. – Aúú! – jajdult Derill fájdalmasan. – Hát hol a csudában vagyok?

Szegény hiába törölgette szárnyával a szemüvegét, az csak méginkább csupa lucsok lett a hótól. Gordon odasietett a kínlódó Derillhez. – Gyere, viszlek a karomon, most kivételesen ne tiltakozz! Derill szégyellte, ha Gordon karjára kényszerült nehéz utakon, esetleg sietségből vagy betegség miatt. Úgy gondolta, egy felnőtt, önálló tyúk már ne cipeltesse magát. De most nem bánta, sokkal kínosabbnak tartotta, hogy össze-vissza kacskaringózik a falu utcáin.

– Még azt hiszik, a kricsmibe járok italozni! Nem akarok úgy járni, mint Ribizli.

Ribizli, a görény szerelmi bánatában mostanában igen sűrű látogatója volt a kricsminek. És hát nem egyszer látták girbegurbán kacskaringózni az egyenes utakon…

Végre beértek a klubba. Gordon gyorsan letette Derillt, nehogy a többiek észrevegyék, hogy a karjában hozta. Bentről morajlás és pisszegés hallatszott, Derill azonban nem látott semmit, mert most meg bepárásodott a szemüvege. Azt érezte, hogy valaki a szárnyába nyom egy kendőt, de nem látta, ki volt az. Megtörölte az üvegeket, közben valaki izgatottan felvihogott, majd elcsendesült. Feltette a szemüvegét, és ekkor meglátta, honnan erednek a furcsa zajok.

Ott volt a klubban minden állat, akit szeretett, sőt még emberek is. Szappan, az ultimániás, nagy hangú medve, Pakundekli, a majom, Szappan hű kísérője, Borzalínó, a sügér, Zéró, a zenészkandúr, most kivételesen zongora helyett gitárral, Ribizli, a görény, aki fel-fel csuklott néha, Tóth Géza, a karbantartó egér, Derill egyik legjobb cimborája és felesége, Tóthné Sára, valamint a sarki fűszeres, kinek nevét Derill szégyenszemre máig sem tudta, pedig évek óta odajárt, sőt még Pikk és Pakk is, a kricsmitulajdonos nyúlikerpár, kik közül Pakk épp egy fontos üzleti tárgyalás végére ért, majd Sára, Géza felesége ellentmondást nem tűrően ráparancsolt, hogy kapcsolja ki a telefonját. Ott álltak valamennyien a pult előtt, mögöttük Síla sorban készítette karácsonyi teaspecialitását, és adta a vendégeknek. Majd a barátok sora szétnyílt, és Derill elé tarult, amit eddig a hátuk mögött takargattak.

– Ó! – kiáltott Derill. Amit meglátott, az egy csudaszép, piros alapon fehér tyúklábmintás bicikli volt. Csengővel, lámpákkal, bevásárlókosárral elöl-hátul, az első kosárban egy sapkával, a hátsóban tyúklábvédő gumikalucsnival a hideg ellen.

Derill elpirult örömében, szárnyaival tapsikolni kezdett, ugrált, és mámorosan kérdezgette Gordont:  – Ez az enyém, tényleg, tényleg az enyém?

– Hát persze! És itt valamennyien hetekig gyűjtögettek, hogy elkészülhessen neked. Kerekes, a nagy bicikliépítő mester készítette, a te méreteidre szabva.

– Gondoltuk, ne cipekedd halálra magad a bevásárlásokban! – lépett oda Derillhez Géza vidáman. A fűszeres megtoldotta: – És így többet vásárolhatsz, hm? ­– kacsintott egyet.

Derill hihetetlenül boldog volt, alig várta, hogy kipróbálja a biciklit. Előtte azonban koccintott a barátaival, miközben Zéró gitározott a társaságnak. Gordon végre megnyugodott, amikor látta, hogy Derill mennyire örül. Bár majdnem biztosra ment ezzel az ajándékötlettel, azért tartott kicsit a dologtól, tekintve Derill mostanában igen sűrű hangulatváltozásait.

Késő estig a klubban maradtak, táncoltak is, Pakundekli ismert egy bolgár körtáncot, azt megtanította az egész társaságnak. Gordon éppen a modern festészetről társalgott Sílával, amikor arra lett figyelmes, hogy Derill az egyik fotelben ülve elaludt. Elbúcsúzott mindenkitől Derill nevében is, felnyalábolta a tyúkot, ráültette a biciklire, végig szorosan fogta az egyik kezével, hogy le ne bucskázzon, és a másik kezével tolva a biciklit elindult vele hazafelé. Aki kinézett az ablakon, furcsa párost láthatott a hóesésben. Egy kis tyúkot, amint fejét lógatva alszik a biciklin, és egy nagykalapos férfit, amit óvatosan tolja hazafelé kis barátját.

Mikulás ajándékok

Mikulás és karácsonyi ajándékok Derill-fanoknak

 

Képeslap online felhasználásra - 72 dpi

 

 

 

 

Nyomtatható képeslap - 300 dpi

 

 

Kattintsatok a képekre és töltsétek le amelyik tetszik!

Letölthető könyvjelzők - 300 dpi

Útmutató a könyvjelző kivágásához.

Javaslat a könyvjelző használatához.

Hosszú, hideg téli éjszakákra is készítettem egy kiváló ajándékot. A színezőt nyomtassátok ki a kívánt méretben és fessétek ki, majd rakjátok ki a falra, vagy használhatjátok képeslapnak is.
Vagy használd meditatív színezőnek bármelyik zűrös napodon :)

 

Karácsonyi színező - 72 dpi JPG - digitális felhasználásra

A nyomtatható karácsonyi színezőt az alábbi linkről tölthetitek le:

Katt ide!

Mikulás Ügyességi Verseny, avagy „Te indulsz a MÜV-ön?”

Nálunk itten nem egyszerű ám Mikulásnak lenni!

Nem úgy van az, hogy csak úgy jelentkezel, oszt már Mikulás is vagy. Hö. Kis naiv.

Itt kérem szépen próbákat kell kiállni. És ha végigcsináltad, akkor esetleg.

Így volt ez idén is. Meg lett hirdetve a Mikulás Ügyességi Verseny, vagyis a MÜV. Ezen alapvetően felnőttkorú, hím, falubeli vagy falubarát állatok indulhattak. Mindenféle feladaton kellett végigmenni, és a legügyesebb lehetett a Mikulás, ő vihette ki a gyerekeknek az ajándékot. A vesztesek pedig alakíthattak egy Mikulás-kórust, ami viszont karácsonykor lép majd fel. Hogy a hamishangúak és botfülűek is bekerülhettek? Hát igen, nincs jó ötlet szépséghiba nélkül, viszont ez így állati… :)

Hetekig mást se lehetett hallgatni a Kricsmiben meg az Amplitúdóban, vagy az utcán bárhol, hogy „te indulsz a MÜV-ön?” Meg hogy „a nemtudomkid indul-e?” Á, kééész voltam ettől, mert bezavart a napi kis rutinomba ez a MÜV láz. De persze azért értem én, hogy a családosoknak ez izgalmas volt.

Géza persze indult rajta. Meg indult Pikk és Pakk, a kocsmatulaj nyulak, aztán Szappan, a medve, aki csodásan ultizik, Günther, az idősödő szurikáta, Pakundekli, a majom, Borzalínó, a sügér, Zéró, a zenészkandúr és Ribizli, a folyton szerelmes görény. Na és ki az, aki nem maradhatott ki a buliból? Eltaláltátok: Marci.

A feladatok persze titkosak voltak, azt se tudtuk, ki lesz a zsűri, mert sorsolták az utolsó pillanatban. Összegyűltünk a MÜV reggelén az Amplitúdóban, Gordon pedig ünnepélyes stílusú beszédet mondott, szerencsére dióhéjban. Ekkor előkerült Tirol, aki mostanában egyre sűrűbben tűnt fel minálunk, Gordon legnagyobb karimájú kalapjával. És mindenki húzott egy cetlit a kalapból. Amin vagy az állt, hogy „Te vagy az!” (mármint a zsűri egyik tagja), vagy az, hogy „Nem te vagy az!”.

Na hát, én voltam az. Vagyis bekerültem a zsűribe. Ennek én nem annyira örültem, mert tudtam, hogy fogok majd kapni hideget-meleget, de a feladat, az kérem feladat, és egy tisztességes tyúk nem hátrál meg a felelősség elől.

Elkezdődött a verseny. Mondjam, hogy szegény fiúk vért izzadtak? Nem túlzok, így volt. Csak gratulálni tudok a feladatok kiötlőjének, ritka szadista hajlamú állat lehetett. (Nem derült ki, hogy ki volt az.)

Az első feladat az volt, hogy idézem „Idomíts be egy rénszarvast úgy, hogy engedelmesen húzza neked a szánt!”
Azt én nem tudom, honnan szereztek be a szervezők ennyi rénszarvast, de az tény, hogy kitereltek minket a főtérre, és ott álltak szépen sorban befogva egy-egy szánba, vagy tizenkét rénszarvas ácsorgott ott türelmesen.

Minden versenyző felült egy szánra. Közben a családtagok, barátok ott szurkoltak a háttérben. A gyerekeknek nem volt szabad kijönni, mert ugye az meglepetés, hogy ki lesz a Mikulás. Úgyhogy őket Günther házvezetőnője, Egyenlítő, a sün foglalta le a könyvtárban. Szegény…

Az a helyzet, hogy Géza próbált a tekintetével szuggerálni, hogy legyek vele elfogult, de nem tehettem. Továbbá kicsit bénácska is volt. Mert ordibált a rénszarvassal, aki a füle botját se mozgatta arra, hogy „Indulj már meg, te tohonya állat!”, és hasonlókra. Sőt békésen rágcsálta a füvet, amit maga előtt talált. Aztán meg Géza dühösen leszállt, és szegény szarvas tomporát próbálta tiszta erejével, vörös egérfejjel előre tolni. Mondjuk ez tiszta taktikai baki, mert mivan, ha a szarvas mégis megindul? Hol a Géza? Hát nem a szánon, az is biztos…

Szóval ebben a számban a Szappan medve volt a nyerő. Nyugodt, magabiztos medve-taktikát választott, és ezen a meditációs hangon irányította a szarvasát. Aki egy darabig gyűjtötte az adatokat újdonsült főnökéről, azután úgy döntött, hogy érdemes engedelmeskedni. Úgyhogy amíg Géza taszigálta a saját agancsosát, Szappan már komótosan körözött a főtéren szánastul, szarvasostul.

Ám a következő számban fordult a kocka. Ugyanis az volt a feladat, hogy „Ereszkedj le a megjelölt kéményben, hogy kijuss a kandallón, minél gyorsabban és csendesebben!” Itt Gézának, apró méreténél fogva kimondott előnye volt szinte minden versenyzővel szemben. Szappan viszont az első kéményméteren beragadt, annyira, hogy a tűzoltó barátainak kellett kicibálni. Szegény Rozi liba ott sopánkodott, hogy Szappan tönkretette a kéményét, pont az ünnepek előtt.

A harmadik feladatnál ismét egy másik tulajdonságnak kellett előtérbe kerülnie: „Tömködd bele az előtted látható puttonyba a mellette lévő ajándékokat úgy, hogy minél több beférjen, de ne sérüljön a csomagolás!”

Na, én ezt egy igazi kegyetlenkedő ötletnek tartottam. Mert ugye vagy ez, vagy az. Vagy sokat a puttonyba, vagy szépen. De hogy ez is meg az is!
Itt került előtérbe Pakundekli, és az ő cirkuszi múltja. Hihetetlen gyorsasággal és precizitással helyezte el a gondosan becsomagolt ajándékdobozokat a számára hatalmas puttonyba. Villámgyorsan mászott fel egy-egy darabbal, a puttony szélén megállt egy pillanatra, és lenézett, hogy felmérje az elhelyezési viszonyokat, és szinte hangtalanul beillesztette a megfelelő helyre a megfelelő paklit. Amikor is kizökkenve szenvtelen zsűri-szerepemből döbbent fejet vágtam, szerényen rámvigyorogva annyit mondott: „Egy időben sokat tetriszeztem.”

Nem csigázom tovább Kedves Olvasótáboromat: feladat feladatot követett, és végülis bejött tyúkmegérzésem, vagyis Szappan lett a győztes!
Mielőtt azonban az eredményhirdetés után mindenki ünnepelni ment volna az Amplitúdóba, Szappannak jelenése volt egy feladatkiosztó beszélgetésen. A vesztes Mikulások pedig kórusalakító ülést tartottak a nagy tölgyfa alatt.

Ezután mindenki boldogan bezsúfolódott az Amplitúdóba, ahol Síla már várt minket remek téli teakölteményeivel. Marcit kicsit vigasztalgattam, mert titkon azt remélte, Mikulásként hódíthatja meg a falubeliek szívét, de én megnyugtattam, hogy bőven elég az enyémet. A többi már menni fog magától.