Derill karácsonya

Derill úgy tervezte, hogy délután benéz az Amplitúdóba, hogy koccintson egyet a többiekkel. Szenteste délelőttje volt. Gordonnal éppen a fát díszítették. Gordon vett egy hatalmas, legalább három méteres fenyőfát, hogy a tyúkot felvidítsa, aki előző este azon kesergett, hogy magányosnak érzi magát. Gordon nógatni kezdte, hogy járjon sűrűbben az Amplitúdóba, ne legyen elzárkózó, hiszen úgy szeretik a többiek! Attól még, hogy a jómúltkor nem jól sikerült a kocsmai találkozó, a klubba eljárhatna.

Szóval ezért kapta Derill az óriási fenyőt. A tyúk majdnem rosszul lett, mikor meglátta a fát. Igazából kicsit nyomasztotta, hogy annyira magas, igen picinek érezte magát alatta. Ezt nem árulta el, nehogy megsértse a festőt, de Gordon lelkére kötötte, hogy rengeteg vidám színű díszről és karácsonyfaégőről gondoskodjon, hogy feldobják ezt a nagy zöld izét. Gordon emiatt késő éjszakáig csillogó papírdíszeket hajtogatott, és picit átkozta magát, hogy pluszfeladatot zúdított a saját fejére a karácsonyi rohanásban.

De most lelkesen vezényelte Derillt egy nagy létráról:

– Jól van, most egy nagy csillagot adj ide, azt pont passzol ehhez a másikhoz!

Derill feltolta csőre tövére a szemüvegét, és kutakodni kezdett szárnyaival a papír díszkupacban: – De Gordon, az összes csillag nagy méretű, honnan tudjam, hogy melyikre gondolsz? – nézett föl enyhén méltatlankodva a tyúk.

– Jajj, Derillkém, hát azt add, ami színben megy a mellette lévő csillaghoz! Természetesen a narancssárgát! – válaszolt türelmetlenül Gordon.

– Természetesen a narancssárgát, természetesen a narancssárgát! – utánozta Gordont fojtott hangon maga elé nézve a tyúk. Majd hangosan folytatta: – Nem vagyok egy színzseni ám! Mint tudjuk, a tyúkok egyáltalán nem színzsenik! – ordított fel Gordonnak a létrára. Majd kiválasztott egy nagy narancssárga csillagot, és finnyásan kihúzva a csőrével, előrenyújtott nyakkal odaadta Gordonnak.

Gordon sóhajtott egyet: – Édes, egyetlen háziszárnyasom! Megtennéd, hogy felreppensz két létrafokot, hogy ne kelljen állandóan lemásznom?

Derill arcáról lerítt a kelletlenség. Gyűlölt repkedni, csak a legvégső esetekben volt hajlandó, és ez, úgy érezte, nem az volt.

Gordon látta, hogy a tyúkkal valami nincs rendjén. Lemászott a létráról, és odaguggolt Derill elé, megsimogatta az egyik szárnyát, és belenézett a szemüveg mögötti kis csillogó szemekbe. – Derill, mi lelt téged? Délután elmegyek a klubba veled, jó? Együtt koccintunk Gézával, Szappannal meg a többiekkel, és boldog ünnepeket kívánunk, no, ugye ettől felvidulsz?

Derill lehajtotta a fejét, és lábával zavarában a földet kapargatta, majd szégyellősen megszólalt: – Nem az a baj, Gordon. Hanem a fa. Rémesen-iszonyúan óriási. Hát nem lehetne valahogy kisebb? Iszonyúan utálom díszíteni, és félek is alatta, az a helyzet – bólogatott magának is bizonygatva, amit mond, majd tétován széttárta a szárnyait, jelezve, hogy nem tehet arról, amit érez.

– No hát csak ez a baj? Levágjuk! – ragyogott fel Gordon arca, el is feledkezve az éjszakai tömeges díszgyártásról. És már rohant is egy fűrészért, és úgy, ahogy volt, alig-díszestül nekiesett a fának lefűrészelni. Hamarosan ledőlt a kisebb farész a nagyobb törzsű részről, a nagy, csonka alsórészt kicipelték, a kicsit ízlésesen elhelyezték, és folytatták a fa díszítését, mintha mi sem történt volna.

Az egy órával későbbi eredménnyel mindketten elégedettek voltak. A kis fa csodálatosan ragyogott narancssárga díszeivel és az apró égőkkel.

– Jól van – szólt elégedetten Gordon. – Derillkém, vedd a sáladat, megyünk az Amplitúdó klubba! – kurjantott vidáman.

Derill nyakát behúzva szaladt át kis faházába a sáljáért. A ház ajtaja előtt Gordon már várta beöltözve, és elindultak a klubba. Alkonyodott, az utcán hatalmas pelyhekben hullott a hó, szürke függönybe takarva a kis falut. Derill egy darabig lenyűgözve bámulta az óriási hópelyheket, amíg szemüvegét teljesen be nem lepte a hó, és végül már a csőre csúcsáig sem látott. Gordon egyszercsak arra lett figyelmes, hogy a tyúk lassan elkezdett kissé bizonytalan léptekkel balra oldalazni, majd Gézáék fakerítésébe ütközött a csőre. – Aúú! – jajdult Derill fájdalmasan. – Hát hol a csudában vagyok?

Szegény hiába törölgette szárnyával a szemüvegét, az csak méginkább csupa lucsok lett a hótól. Gordon odasietett a kínlódó Derillhez. – Gyere, viszlek a karomon, most kivételesen ne tiltakozz! Derill szégyellte, ha Gordon karjára kényszerült nehéz utakon, esetleg sietségből vagy betegség miatt. Úgy gondolta, egy felnőtt, önálló tyúk már ne cipeltesse magát. De most nem bánta, sokkal kínosabbnak tartotta, hogy össze-vissza kacskaringózik a falu utcáin.

– Még azt hiszik, a kricsmibe járok italozni! Nem akarok úgy járni, mint Ribizli.

Ribizli, a görény szerelmi bánatában mostanában igen sűrű látogatója volt a kricsminek. És hát nem egyszer látták girbegurbán kacskaringózni az egyenes utakon…

Végre beértek a klubba. Gordon gyorsan letette Derillt, nehogy a többiek észrevegyék, hogy a karjában hozta. Bentről morajlás és pisszegés hallatszott, Derill azonban nem látott semmit, mert most meg bepárásodott a szemüvege. Azt érezte, hogy valaki a szárnyába nyom egy kendőt, de nem látta, ki volt az. Megtörölte az üvegeket, közben valaki izgatottan felvihogott, majd elcsendesült. Feltette a szemüvegét, és ekkor meglátta, honnan erednek a furcsa zajok.

Ott volt a klubban minden állat, akit szeretett, sőt még emberek is. Szappan, az ultimániás, nagy hangú medve, Pakundekli, a majom, Szappan hű kísérője, Borzalínó, a sügér, Zéró, a zenészkandúr, most kivételesen zongora helyett gitárral, Ribizli, a görény, aki fel-fel csuklott néha, Tóth Géza, a karbantartó egér, Derill egyik legjobb cimborája és felesége, Tóthné Sára, valamint a sarki fűszeres, kinek nevét Derill szégyenszemre máig sem tudta, pedig évek óta odajárt, sőt még Pikk és Pakk is, a kricsmitulajdonos nyúlikerpár, kik közül Pakk épp egy fontos üzleti tárgyalás végére ért, majd Sára, Géza felesége ellentmondást nem tűrően ráparancsolt, hogy kapcsolja ki a telefonját. Ott álltak valamennyien a pult előtt, mögöttük Síla sorban készítette karácsonyi teaspecialitását, és adta a vendégeknek. Majd a barátok sora szétnyílt, és Derill elé tarult, amit eddig a hátuk mögött takargattak.

– Ó! – kiáltott Derill. Amit meglátott, az egy csudaszép, piros alapon fehér tyúklábmintás bicikli volt. Csengővel, lámpákkal, bevásárlókosárral elöl-hátul, az első kosárban egy sapkával, a hátsóban tyúklábvédő gumikalucsnival a hideg ellen.

Derill elpirult örömében, szárnyaival tapsikolni kezdett, ugrált, és mámorosan kérdezgette Gordont:  – Ez az enyém, tényleg, tényleg az enyém?

– Hát persze! És itt valamennyien hetekig gyűjtögettek, hogy elkészülhessen neked. Kerekes, a nagy bicikliépítő mester készítette, a te méreteidre szabva.

– Gondoltuk, ne cipekedd halálra magad a bevásárlásokban! – lépett oda Derillhez Géza vidáman. A fűszeres megtoldotta: – És így többet vásárolhatsz, hm? ­– kacsintott egyet.

Derill hihetetlenül boldog volt, alig várta, hogy kipróbálja a biciklit. Előtte azonban koccintott a barátaival, miközben Zéró gitározott a társaságnak. Gordon végre megnyugodott, amikor látta, hogy Derill mennyire örül. Bár majdnem biztosra ment ezzel az ajándékötlettel, azért tartott kicsit a dologtól, tekintve Derill mostanában igen sűrű hangulatváltozásait.

Késő estig a klubban maradtak, táncoltak is, Pakundekli ismert egy bolgár körtáncot, azt megtanította az egész társaságnak. Gordon éppen a modern festészetről társalgott Sílával, amikor arra lett figyelmes, hogy Derill az egyik fotelben ülve elaludt. Elbúcsúzott mindenkitől Derill nevében is, felnyalábolta a tyúkot, ráültette a biciklire, végig szorosan fogta az egyik kezével, hogy le ne bucskázzon, és a másik kezével tolva a biciklit elindult vele hazafelé. Aki kinézett az ablakon, furcsa párost láthatott a hóesésben. Egy kis tyúkot, amint fejét lógatva alszik a biciklin, és egy nagykalapos férfit, amit óvatosan tolja hazafelé kis barátját.