Mi van a halál után Gordon szerint, és szerintem nem

Günthernél tett látogatásunk után Géza, Gordon és én is éreztük, ideje hazatérnünk kicsiny falunkba. Nem tudtuk hosszú távon elképzelni, hogyan élhetnek a többiek nélkülünk. Azonkívül ne feledjük, Géza házas ember, és Sára így is nagy toleranciát tanúsított, mikor is tudomásul kellett vennie, hogy egy hét helyet hármat kénytelen rakoncátlan csemetéivel tölteni, hites ura támogató segítsége nélkül.

Úgy határoztunk hát, hogy megszervezzük Günther könyveinek hazafuvarozását, és egyben mi is elhajózunk, természetesen vonatkoztassunk el itt a szó szerinti interpretálástól.
Tirol volt még nagy kérdés, akit szerettünk volna néhány hónapra, ha teszik, nyári táborra magunkhoz venni. Ennek taglalása azonban nem a mai nap feladata, mivelhogy saját elmélkedésemet szeretném ezen a virtuális felületen közzé tenni.
Szóval, a Günther-látogatás utáni reggel korábban ébredtem mindenkinél, ezért kifeküdtem Köles kertjébe, a fűre, és a felhőket bámultam. Hamarosan meg is indultak a gondolataim - csak bizonyos esetekben kívánom, bárcsak hagynának magamra, általában azonban hálás vagyok, hogy előtörnek tyúkfejemből.
Gordonnal való, nem olyan régen történt beszélgetésünkre gondoltam. Gordon bizonygatta nekem annak az elméletnek a létjogosultságát, miszerint a lelkünk mozgatja a testünket és a tudatunkat, de amikor feldobjuk a talpunkat, a lélek nem szűnik meg.
Vagyis, midőn én az örök szemétdombmezőkön kapirgálok (bah, de ronda kép ez!), az már nem is én leszek, meg ez így igazából egy hülye kép is egyébként. Merthogy a lelkünk öröktől van és örökké lesz is, csupán formát vált időről időre. És hogy a halál az valami boldog állapot, egy kiteljesedés, szemben ezzel a börtönbolygóval.
Miközben Gordon ezt fejtegette, éreztem, hogy elönt a düh, a tarajom lilulni kezdett, az összes tollam remegett az izgalomtól, és elkezdtem vele ordítani, hogy méghogy én örökkön örökké létezem, mármint nem én, hanem ez a valami, ami engem mozgat, mintha én báb lennék, és ugyan hol van ez a lélek, miért nem találkoztam vele soha, pedig állítólag engem éltet! Akkor mi a megveszekedett tarajlobogtatásért nem tudom felfogni?!
Ekkor már Géza és Sára is döbbenten hallgatták a kapunk előtt, földbe gyökeredzett lábbal, ahogy üvöltözöm. Ugyanis épp a piacról tartottak hazafelé.
Én pedig folytattam, hogy ugyan, ne nézzen már hülyének, hogy ilyen marhaságokat akar velem megetetni. Méghogy börtönbolygó! Miközben én tök jól érzem magam! Jó, néha rossz kedvem van, de ha ez azt bizonyítaná, hogy az én kis falum ennek az ostoba börtönbolygónak a része, hát akkor többet soha nem leszek rosszkedvű! Én ugyan nem adom meg ezt az elégtételt az idióta léleknek, hogy bebizonyítsa az igazát!
Komolyan mondom, kiborító volt. És ez hagyján, Gordon meg se rezzent, mosolyogva közölte, hogy azért ha a fejembe fészkelte magát a gondolat, beszélgessek egy kicsit Sílával, aki keleti macska lévén tud egy s mást a dologról, sőt gyakorlati foglakozásokat is tart.
Nahát, ez már több volt annál, mint amit egy átlagos baromfi elviselni képes. Először is közöltem Gordonnal, hogy semmi sem fészkelte be magát a fejembe, de ha ez volt a szándéka, hogy kihasználja egy gondolkodó tyúk időnkénti melankóliája általi befolyásolhatóságát, és az iránta (Gordon) iránt érzett eddigi - hangsúlyoztam - tiszteletét, akkor szégyellje magát.
- Neked agyadra ment a festékgőz, öreg! - mondtam utoljára, majd felpattantam a biciklimre, majdnem elsodortam az ámuló Gézát és Sárát, és egy napig nem mentem haza. Hogy merre jártam, és főként, hogy a fejemben mi járt, azt majd egyszer leírom, de most inkább megtartom magamnak a többit, ha nem haragszotok.