Első nap Tiroléknál

Mikor megérkeztünk Köles házába, mindhárman rögtön Tirolt akartuk látni. Köles nem ellenkezett, érezte, hogy túlzás lenne. Bevezetett minket a fészerbe, ahova egy kisablakon keresztül szűrődött be a reggeli napfény. Tirol egy nagy, kupolás tetejű ketrecben aludt a fészer közepén, csőrét a szárnya alá dugva, összekucorodva. Pici volt, enyhén alultápláltnak tűnt, és nagyon magányosnak így álmában. Rossz volt látnom egy fajtestvért ilyen keserves állapotban.

Bár suttogtunk, mikor felmértük a helyzetet, Tirol felébredt. Kivette a csőrét a szárnya alól, és kinyitotta szemét. Kicsiny, szürke tyúkszemeiben fény villant, amikor felismert bennünket.
- A festő, a másik meg egy új egér! - motyogta örvendező, még álomtól réveteg hangon. - De jó, hogy itt vagytok!
Köles, aki nem szokta meg, hogy Tirol beszél, ráadásul teljesen választékosan, felszisszent a hátunk mögött:
- Ffff, ezt nem bírom hallgatni! Csak beszélgessetek! - mondta idegesen, és faképnél hagyott bennünket. Talán fölösleges mondanom, hogy csöppet sem bántunk, sőt erre vártunk.
Géza ekkor a zsebes nadrágjából elővarázsolt egy csavarkulcsszerűséget. Ne haragudjatok, de fogalmam sincs, milyen szerszám volt, mégsem várhatjátok el egy tyúktól, hogy mindent felismerjen, ami a csőre elé kerül.
Szóval Géza odaosont azzal a valamivel a kezében Tirol ketrecéhez. Tirol ijedten felpattant. - Mit akarsz azzal, te egér?
- Először is: Tóth Géza, tiszteleteddel - hajolt meg Géza Tirol előtt színpadiasan. Másodszor is: pssszt! - tette mancsát a szája elé, és mi is így tettünk, hogy jelezzük Tirolnak, most nem kéne feltűnősködni a zajongással.
Géza két gyors mozdulatot tett a ketrec zárján, majd egy apró kattanást hallottunk, és Géza óvatosan kinyitotta a ketrec ajtaját.
- Váá, Géza, te zseni vagy! - mondtam elismerően, és Gordon is helyeslően biccentett.
- Hm. Drága Hölgybaromfi! Ön jelenleg - minden jel szerint - szabad.
Tirol rémülten bámult a nyitott ketrecajtóra, majd ránk, és az ajtótól legtávolabbi ketreczugba hátrált. - Nem tehetem...sokat köszönhetek Kölesnek...mit csináljak én a szabadban...olyan szerencsétlen vagyok! - és könnyek kezdtek lecsorogni apró tyúkarcán.
Gordon érezte, ide ő szükségeltetik. Odaguggolt a ketrecajtóba, és halk, szelíd hangon Tirol lelkére beszélt.
- Nem lesz semmi baj! Ha akarsz, visszajöhetsz, csak sétálunk egy picit. Maradhatsz Kölesnél, nem kell eljönnöd innen. Még azt is meg tudjuk vele beszélni, hogy picit tyúknapközibe gyere hozzánk, aztán visszahozunk! Kérlek, ne félj, nem akarunk rosszat neked!
Tirol letörölte a szárnyaival a könnyeket az arcáról. - Tényleg? - kérdezte bizakodóan.
- Hát persze! - mondta Géza széles vigyorral, és kitárta a ketrecajtót Tirol előtt. - Madamoiselle Tirole, fáradjon egy könnyű sétára, olálá! - bohóckodott, hajlongva a ketrec előtt.
Mi Gordonnal pukkadoztunk, de Tirol meglepődve nézett Gézára:
- Te egy bolond egér vagy?
-Neeem, csak bolondos! - legyintettem, megnyugtatva Tirolt. - Persze melyikünk normális, úgy mellesleg? - tártam szét a szárnyam, és kacsintottam Tirolra.
Tirol elnevette magát, végre, valahára, és lassan kijött a ketrecéből. - Nos, hát jó, sétáljunk egyet! De nem bírok ám messze menni, el vagyok szokva a gyaloglástól!
Köles hála az égnek nem jött ki a házból. De hallottuk, hogy Vivaldi Négy évszakját hallgatja, és a hegedű hangját próbálja utánozni.
- Na, ennek is előre köszönnek a Lipóton! -vakarta meg a füle tövét Géza.
- Tudtad, Tirol, hogy ma van a nemzetközi tyúknap? - kérdeztem.
Tirol ott baktatott mellettem, de erre megállt, és kikerekedtek tyúkszemei.
- Nem mondod! Ez azt jelenti, hogy ma van nagyapám, Kakas Kálmán halálának 50. évfordulója! Muszáj virágot vinnünk a sírjára!
Ettől kicsit elkomorodtunk, de Tirol megnyugtatott minket. - Ó, ne aggódjatok, nem gyászolom már, de az ősöknek meg kell adni a tiszteletet - ezzel csőrével lecsapott három piros tulipánra maga előtt, és letépte azokat. - Gyertek, megmutatom, hol nyugszik Kakas Kálmán nagyapó.
Így esett, hogy első utunk a baromfitemetőbe vezetett. Kakas Kálmánnak szép, mohával benőtt sírköve volt, rajta volt a neve, és egy idézet: "Kukorékolj, míg torkod bírja, légy a baromfiudvar tisztes úrja!"
- Ez az ő mottója volt, gyakran ismételgette - mondta nosztalgikus hangon Tirol. - Node ennyi elég is volt, sétáljunk tovább! - mondta, mert látta rajtunk, hogy annyira nem tudunk mit kezdeni Kakas Kálmán emlékével.
Egy közeli tisztásra értünk. - Itt jó lesz! - kurjantott Géza, majd elkérte Gordon nagyra tömött táskáját.
- Ugyan mi lesz jó? - kérdezte döbbenten Tirol.
Egyikünk sem válaszolt, mert Géza munkába lendült. Deszkákat vett elő, kilipelt, kalapált, sürgött, forgott, majd rám ordított: - Derill, tartsad! - majd később Gordonra: - Gordon, ezt emeld meg és fordítsd jobbra!
Addig rohangászott a nagy munkában, míg egyszer csak készen lett. - Jó! -ordította. - Tirol, mit látsz?
Tirol egy építményt látott, deszkákat, szögeket, és először nem értette. Aztán elkiáltotta magát:
- De hiszen ez egy libikóka! Minden tyúk imádja a libikókát!
És ebben igaza volt. Pedig sajnos kevesen tudják, hogy ez így van, és nem vásárolnak az emberek a tyúkjaiknak libikókát. Nekem sincs, bár Gézát ritkán vehetném rá. Viszont Rozit, a libát megfűzhetném.
- Jössz, Derill? - ragadta meg a szárnyamat Tirol, és húzott a libikóka irányába.
- Én ne mennék?! Mint a szél! - válaszoltam, és odarohantam Tirollal a libikókához.
Alkonyatig libikókáztunk, már majd leestünk róla, mire elegünk lett. Addig Géza és Gordon vicceket mesélt egymásnak. Azt versenyezték, hogy ki kell találniuk olyan vicceket, amiben különböző növénynevek vannak.
- Két pitypang megy az úton - ez volt az utolsó vicc Gézától. - Egyszercsak elered a zápor. Erre az egyik pitypang megböki a másikat: Te, én úgy megijedtem, hogy majdnem földbe gyökereztem!
Nem találtuk viccesnek, de Géza hazafelé egész úton a saját viccén rihegett-röhögött. Legalább ő jól szórakozott rajta.

Hazafelé Kölesékhez láttunk kiragasztva egy cetlit, amin ez állt: "Táncest baromfiknak Lebbencs csűrjében. Totyogj oda ma este!"
Még nem mondhatok semmi biztosat, de lehet, hogy elmegyünk!